Folytatjuk a stílusunk képzési tervében szereplő társ-művészeti ágak leírását, bemutatását, ezúttal a Go (碁) vagy Igo (囲碁) nevű játékkal. A játék korai történelme a Kr.e. II.évezredi Kínáig vezethető vissza, így mintegy hozzávetőlegesen 4000 azaz négyezer éves múltja elég alapot szolgáltat arra, hogy ne csak játékot lássunk benne, hanem művészetet is. Ez alatt a 4 évezred alatt egy játék már művészetté forrja ki magát, s már ha arra gondolunk, hogy negyven(!) évszázadon(!) keresztül fennmaradva, ma is virágozva él ez a tevékenység, láthatjuk, hogy milyen komoly létjogosultsága van az emberiség egyetemes kulturális és művészeti örökségének részeként tekinteni rá.
Egy olyan művészeti ágról van szó, hogy az első szakmai könyve már Kr.e. 6 évszázaddal megjelent. Hogy körülbelül tudjuk érzékelni az időt, ekkor még nincs Biblia, csak egyes ószövetségi könyvel vannak különálló írások, tekercsek formájában, de nem könyvként…
Most nem fogok természetesen azzal jönni, hogy a játék olyan szintű művészet, hogy a kora középkor neves japán harcművészeti is játszották, mert ez olyan szinten evidencia, mint, hogy levegőt vettek, mivel egyszerűen része volt a korabeli társadalom mindennapi életének.
Korábban 17×17-es táblán játszották, mely a Tang-kor (Tang Te Ryu… – ugye nem véletlen) alatt már mai formájában, azaz a 19×19-es formában létezett, s mintegy 14 évszázada része Japán mindennapjainak. Egy Kibi no Makibi nevű tudós volt a japán meghonosító, aki mellesleg hadvezér illetve a katakana írásmód megalkotója is volt. Feltételezhetjük, hogy Okinawa mindennapjaink pedig még ennél is régebb óta része a játék, vagy inkább művészet. A daimjók (hadurak) Japánjából Tokugava Ieyasu által egységesített Japánban már a művészeti ágnak minisztere is volt, az úgynevezett Godokorō. Az első ismert godokorō Kanō Yosaburo (későbbi nevén Honinbo Sansa) mester volt. Rövidesen már négy különálló iskolája, stílusa volt az Igonak, a Honinbo féle stílus, vagy Honinbo-Ryu, a Hayashi, a Yasui és az Inoue-Ryu. Jóllehet, a játék eredeti elképzelése a hadurak hadmozdulati tevékenységének ábrázolása volt, ahogy egy-egy csata előtt kis kövekkel felvázolták, hogyan kívánnak elfoglalni egy területet vagy bekeríteni és megsemmisíteni egy hadtestet, ám hamar felfedezték az oktatásban és készségfejlesztésben levő lehetőségeit, s magát a játékot már a fegyelem, a koncentráció és az egyensúly fejlesztésére használták főként.
Mivel ekkorra már több iskola létezett, az egymással való játéknál hasznos volt, ha kb azonos szinten levő játékosok mérették meg magukat egymással, ezért találták ki erre a Kyu-Dan fokozatokat, melyet egyébként évszázadokkal később a harcművészet (Kanō Jigoro) amúgy innen vett át, másolt le, alkalmazott.
Képzési tervünkben, mint már fentebb említettem a Shogi mellet szerepel a Go is, akárcsak egyéb ismert okinawai illetve japán művészeti ágak. Ahogy minden művészeti ágnak, így a Go-nak is, Shoginak is a stílusunkban oktatói vannak, úgynevezet „Art Instructor„-ok vagy művészeti oktatók. A művészeti oktatók feladata, hogy amennyiben egy tanítvány az adott művészeti ágat választja, abban szeretne elmélyülni, képzett oktatóink ebben segítségére vannak és átadják a művészeti tudásukat az adott tanítványnak, aki ezt (nyilván képességei szintjén) elsajátítja. Természetesen lehetőség van váltani másik művészeti ágra, de általános elvárás ezekkel a művészeti ágakkal vagy ezek valamelyikével konkrétan foglalkozni. A régi általános keleti bölcsesség szerint a teljes ember az úgynevezett 5 művészetet gyakorolja. Ez a festészet (képzőművészet), a költészet (haiku, irodalom), a zene, a játék (shogi, go) és a harcművészet. Mindegyik az emberi lét-harmónia, az emberi teljesség egy-egy területét fejleszti, ahogy a harcművészet a mozgási, fizikai területet, a Shogi, a Go, stb. a szellemi területet, az érzékelés területét, a transzcendens területét, stb. Természetesen lehet ez csökevényes módon is csinálni, egyet-egyet kiragadni, ám művésznek neveznie magát annak, aki ezt teszi a keleti gondolkodás alapján semmiképpen nem volna szabad. Stílusunk ezért is preferálja az úgynevezett 5 művészeti képzést. A keleti bölcselet szerint a budo azaz harcművészet és a go szorosan kapcsolódnak egymáshoz, nem csak mindegyikben a türelem fontossága kiemelkedő, hanem a „vedd rá az ellenfeled a saját játékodra” elv is, azaz a másik irányítása, illetve az az alapelv, hogy előbb a stabilitást és a saját biztonságunkat kell bebiztosítani és utána támadni. Ezt olyan szinten vették komolyan a legnevesebb harcművészek, hogy Ueshiba nagymester, az Aikido alapítója maga is neves Go játékos volt olyannyira, hogy a Go-t nem játéknak, hanem harcművészetnek nevezte, amelyből sokat tanult és amely sokat fejlesztett harcművészeti gondolkodásán.
Térjünk vissza a Go játék szabályaihoz, immár nem a 17×17-es eredeti, hanem a napjainkban is verseny szerűen használt és a Tang kor óta bizonyítottan létező 19×19-es táblát használva alapul. Amikor gyermekként a Go játék szabályait elsajátítottam, úgy éreztem, nincs ennél könnyebb játék a világon. Majd amikor kb 18-19 évesen először valós ellenfél ellen játszottam, úgy éreztem, nincs ennél nehezebb. S valóban. Annyi a dolgunk csupán, hogy vagy a fehér, vagy a fekete kövekkel vagyunk. A kövek nem királyok, nem bástyák, nem futók, hanem: pusztán csak kövek. A köveket a tábla hálójának metszéspontjaira tesszük le. A kőnek így a tábla közepén 4 „élete van” (azaz a metszésponton állva négy vonal „áll ki belőle”, Vagy három, ha a tábla szélén áll, esetleg kettő, ha a sarokban. Ha egy kőnek az életeit a másik játékos kövei „elfoglalják”, akkor a követ leveheti az azt „elfogó” játékos mert a kőnek nincs több élete. Alakzatokra is igaz ez természetesen. Vannak speciális alakzatok, de lényegében a játék ebből az egyszerű alapgondolatból építkezik. Hogy aztán a 19×19-es táblát melyik játékos tudja leginkább uralma alá hajtani, melyik játékos tud több ellenséges követ elfogni, s mindezt milyen taktikával, na ez a művészet, mégpedig a javából.
Tapasztalatból állíthatom, hogy ez nem csupán a sakknál egyszerűbb, ám kombinációs lehetőségeiben azt meghaladó feladat, hanem művészet. A játék közben az emberi természet, a kitartás, az alaposság, tudatosság, az előre tervezés készsége és képessége olyan szinten megnyilvánul, hogy bámulatos. Nem is beszélve arról, hogy vannak helyzetek, amikor pedig igenis nem a tudomány, hanem a hirtelen inspiráció, az ihlet kap vezető szerepet, szóval épp emiatt, ahogy a Shogi is, a Go is művészet. Go-t játszani olyan, mint teát készíteni. Minden apró mozzanatnak a végkifejletben lesz a szerepe de nem magában a tea elkészültében – vagy itt a játék lebonyolításában, hanem annak élvezetében. A Go játék életforma, az 5 művészet egyik lényeges, kihagyhatatlan eleme, mely a harcművészetet intelligens, gondolkodó és árnyalt művészetté változtatja át, s mely a harcművészeti tevékenység mellé a többi művészeti ágakkal együtt becsatolja az intellektust, az intuíciót és az ihletettséget, magasabb szintre emelve azt és az azt végző embert.